falhutes

[Moczo Levente]

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek a falhűtés témában leírakat, ha megvalósítom,
beszámolok...

Cserébe elküldöm a Tisztelt Listának:



 Stanislaw Lem: Kiberiáda
  Hatodik utazás
  avagy

  hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú démont az okleveles zsivány
  számára


  --------------------------------------------------------------------------
--
  ----

  Európa Könyvkiadó, 1987.
  Fordította: Murányi Beatrix

  --------------------------------------------------------------------------
--
  ----

  "A Nagy Napok népeitől két karavánút visz délnek. Az első, a régebbi, a
  Négycsillagtól a Garázda felé vezet; az utóbbi nagyon álnok, változó fényű
  csillag, halványulóban az Ezüstfehérek Törpéjére hasonlít, így megtéveszti
  az utasokat és a Bakacsin Sivatagba csalogatja őket, ahonnét tíz közül
csak
  egy karaván kerül ki épségben. A második, újabb utat a Mirábil birodalom
  nyitotta meg, miután rakétás rabszolgái hatmilliárd mérföld hosszú
alagutat
  vágtak magán a Fehér Garázdán keresztül.

  Az alagút északi bejáratát pedig így kell megtalálni: a Nagy Napok közül
az
  utolsótól egyenesen a Pólus felé kell haladni, hét villamos miatyánknyi
  ideig. Aztán kicsit balra, míg feltűnik egy tűzfal, ez a Garázda oldala,
és
  az alagút nyílása olyan rajta, mint fekete pont egy fehér tűztengerben.
  Akkor aztán nyílegyenesen lefelé kell tartani, bátran, mert nyolc hajó
elfér
  egymás mellett az alagútban; és páratlan látvány nyílik meg az utas előtt
a
  hajóablakon át. Először a Hőzabálók Tűzesése következik, aztán az időjárás
  szerint váltakoznak a csodák; mikor a csillag belsejét egy-kétmilliárd
  mérfölddel arrább mágneses viharok kavargatják, olyankor látszanak a nagy
  tűzmagok, és a csillag izzó erei fehéren égő, alvadt vércsomókkal, ha
  közelebbi a vihar vagy hetedfokú tájfun dühöng, akkor remeg a boltozat,
  mintha fehér hőtészta akarna hullani róla, de ez csak látszat, mert repül
és
  nem hullik, és ég, de nem éget, mivel az Erős Mezők gátjai sakkban
tartják.
  Látszik, hogyan dagasztódik a protuberancia-tészta, a Pokolkáknak nevezett
  villámforrások pedig háborognak és zubognak; nem árt erősebben megragadni
a
  kormánykereket, mert ilyenkor a legnagyobb kormányosi tudományra van
  szükség, és nem a térképet, hanem a nap zsigereit kell figyelni: ugyanis
még
  senki sem látta kétszer egyformának ezt az utat. A Garázdába vágott alagút
  nem marad egy helyben, hanem állandóan hullámzik, tekereg és vonaglik,
mint
  a viaskodó kígyó; ennélfogva tartsuk jól nyitva a szemünket, figyeljük a
  zuhogó fűzfalakat és a kinyúló tűznyelveket, ha pedig azt halljuk, hogy a
  hajó páncélja recseg a tűzkorbácsoktól és lángtarajoktól, saját
  gyorsaságunkon kívül semmiben se bízzunk. Mindazonáltal azt is figyelembe
  kell vennünk, hogy nem minden tűzhullám és az alagútnak nem minden
rándulása
  jelent mindjárt csillagrengést vagy a fehér tűzóceánok áradását, tehát,
ezt
  jól eszébe vésve,-a tapasztalt hajós nem kiabálja nyakra-főre:   A
  szivattyúkhoz!<<, nehogy aztán az öregebb rókáktól szégyenére azt kelljen
  hallgatnia, hogy egy csepp hűtőammóniákkal akarja a csillag örök fényét
  kioltani. Annak pedig, aki megkérdezi, mit kell hát csinálni, ha valódi
  csillagrengés rázza meg a bárkát minden tapasztalt csillaghajós megmondja,
  hogy ilyenkor elegendő egy nagyot sóhajtani, mert hosszabb búcsúzkodásra
úgy
  sincs idő a halál előtt, szemünket pedig nyugodtan tarthatjuk nyitva vagy
  csukva, ahogy tetszik, mivel a tűz úgyis kiégeti. De az ilyen katasztrófa
  nagyon ritka, mivel a Mirábil birodalom mérnökei szolid kapcsokkal
  erősítették meg a boltozatot; ezért tulajdonképpen bízvást ajánlható ez az
  út a csillagon keresztül, a Garázda hajladozó, fényes hidrogénfalai
között.
  Joggal dicsekednek az építők, hogy aki bement az alagútba, majdnem
  bizonyosan ki is jön belőle; ám ugyanezt aligha mondhatnánk el a Bakacsin
  Sivatagról. Ugyanis az alagút legfeljebb századonként egyszer szakad be
  csillagrengés miatt, eltévedni viszont egyáltalán nem lehet benne, mivel
  csak ez az egyetlen út vezet a csillagon át. Ezzel szemben a sivatag
  feketébb az éjszakánál, mert a környékbeli csillagok fénye egyszerűen nem
  merészkedik oda, Annál nagyobb a lárma és csörömpölés, mert folyton
  összeverődnek a hajóroncsok, zörög az ócskavas: ez a sok hajó mind az
álnok
  Garázda miatt tévesztette el az utat, és zuhant a feneketlen örvényekbe,
  hogy ott keringjen a galaxis utolsó fordulatáig, s a szilaj gravitáció
  rázza, mint a csörgőt. A Bakacsin Sivatagtól keletre van a síkospofájúak
  birodalma, nyugatra pedig a szemkezűek földje, délre viszont több út vezet
a
  halálkatlanok között a kéklő Azúrföld derűsebb vidékére, majd azon át a
  tűzvirágos Murgundiába; a vasatlan csillagokból álló véres csillagképbe,
  amelyet Alcaron szekerének hívnak.

  Maga a Sivatag, mint említettük, éppúgy tele van feketeséggel, mint a
  Garázda napalagútja fehérséggel. Nemcsak az örvények, a kavargó ködök és a
  szilaj meteorrajok okozzák a bajt; némelyek ugyanis azt mondják; hogy
  ismeretlen helyen, a legsötétebb sötétségben, a felfoghatatlan mélységben
  ősidők óta lesben ül egy bizonyos lény vagy nemlény, Névtelen nevezetű,
mert
  aki egyszer találkozott vele, és megtudta valódi nevét, az többé semmit
sem
  mondhat el másoknak, mivel rögtön meghal. Azt beszélik; a Névtelen
  foglalkozására nézve zsivány és boszorkánymester, saját kastélyában lakik,
  amely fekete gravitációból épült, a várárok örök tájfun, a várfal maga a
  nemlét, a tökéletes semmi, ablakai vakok, kapui süketek; a Névtelen a
  karavánokra leskelődik, s mikor elfogja a kincséhség és vérszomjúság,
fekete
  port fúj az utat mutató napokra, így kioltja fényüket, és a vándorokat
  lecsalja a biztonságos útról, aztán kiront a nemlétből, lasszót vet
  áldozataira, és vára semmijébe hurcolja őket, vigyázva közben, hogy még a
  legkisebb rubintű se törjön össze, mert amilyen vérszomjas, éppolyan
  akkurátus. Aztán már csak a lerágott roncsok repülnek ki a palotából, és
  keringenek tovább a Sivatagban, nyomukban pedig sokáig röpködnek a hajók
  szegecsei, amelyeket a Névtelen Szörnyeteg kiköpköd, mint a szilvamagot.
De
  mióta a rakétaraj rabszolgamunkája révén megnyílt az alagút a Garázdán
  keresztül, s a hajók mind ezt a fényes, biztonságos utat választják, azóta
a
  Névtelennek nincs zsákmánya, és haragja hevével bevilágítja a Sivatag
  sötétségét, teste átfénylik a gravitáció fekete falán, mint rémes
  csontváz-báb, amely selyemgubójában sírian foszforeszkálva porlad. Nem egy
  bölcs azt állítja, hogy a Névtelen egyáltalán nincs, és nem is létezett
  soha; mondani ezt könnyű, sokkal nehezebb megbirkózni egy dolog
képzetével,
  amelyre szó sincsen a langyos nyári csendben, a Bakacsin és Tűzforró
  Sivatagtól messze. Könnyű nem hinni a rémben, nehezebb legyőzni őt és
  elkerülni mérhetetlen falánkságát. Nem nyelné el magát a murgundiai
  Kibernátort, nyolcvanfőnyi seregével, három hajójával együtt, hogy
hírmondó
  sem maradt belőlük, a lerágott hajóbordákon kívül, melyeket Kis Szolária
  falu parasztgyerekei találtak meg, mert a ködár az ő partjaikra vetette ki
  őket? Nem falt-e fel számtalan más derék vitézt irgalom és könyörület
  nélkül? Legalább a halk villamos emlékezet adózzon tisztelettel a
  boldogtalanoknak, akiknek még sírjuk sincsen, ha már nem akad olyan
bajnok,
  aki az ősi csillagtörvények szerint lovagi bosszút állna mind e gazságok
  elkövetőjén."

  Mindezeket Trurl egy öregségtől foszladozó, vén fóliánsban olvasta,
amelyet
  véletlenül vásárolt holmi vándor kalmártól. Másnap elvitte Klapanciuszhoz;
  és felolvasta mindezeket a rendkívüli dolgokat elejétől végig, mert nagyon
  tetszettek neki.

  Klapanciusz, mint a világegyetemet jól ismerő, mindenfajta napok és ködök
  világában járatos, bölcs mérnök, elmosolyodott, megcsóválta a fejét, és
így
  szólt:

  - Remélem, egy szót sem hiszel ebből a meséből?

  - Már miért ne hinnék? - botránkozott meg Trurl. Nézd csak, még egy jól
  sikerült rézmetszet is van itt: a Névtelent ábrázolja, amint éppen két
  napvitorlást eszeget a pincébe rejtett kincsek között. Különben is, talán
  nincs valóban alagút egy szupercsillagban, ha egy másikban is, nevezetesen
a
  Beth-el-Geuzéban? Csak nem vagy olyan tudatlan a kozmográfiában, hogy ezt
  kétségbe vonnád?...

  - Ami a metszetet illeti, rajzolhatok neked rögtön egy olyan sárkányt,
  amelynek ezer napból áll mindegyik szeme, ha te a rajzot tekinted az
igazság
  bizonyítékának - vágott vissza Klapanciusz. - Ami pedig az alagutat
illeti,
  az először is csak kétmillió mérföld hosszú szó sincs holmi milliárdokról,
  másodszor a hajózás az alagúton át a legkevésbé sem veszélyes, ezt magad
is
  tudod, hiszen éppen elégszer repültél át rajta. Ez az úgynevezett Bakacsin
  Sivatag pedig egyszerűen a Meridia és Tetrarhida között keringő kozmikus
  szemét tíz négyzetkiloparszeken eloszló tömege; igaz, hogy ott sötét van,
de
  csak a sok szeméttől. Nincs ott semmiféle Névtelen, hülyeség az egész! Ez
  még csak nem is valami becsületes régi mítosz, hanem egy sületlen elmében
  termett olcsó maszlag.

  Trurl összeszorította. a száját.

  - Hagyjuk az alagutat - jegyezte meg. - Azt mondod, hogy biztonságos, mert
  én átrepültem rajta; ha te lettél volna ott, egészen másképp beszélnél. No
  de hagyjuk az alagutat, jobb lesz. Ami viszont a Sivatagot és a Névtelent
  illeti, nem szeretem, ha üres szavakkal próbálnak meggyőzni. Utazzunk oda,
  akkor majd meglátod - és felemelte a vastag fóliánst az asztalról -, mi
igaz
  ebből, mi nem!

  Klapanciusz mindenképpen le akarta beszélni a szándékáról, amikor azonban
  látta, hogy Trurl megint olyan makacs, mint rendszerint, és esze ágában
  sincs lemondani erről a különösen kezdődött utazásról, először
kijelentette,
  hogy látni sem akarja többé barátját, de hamarosan maga is készülődni
  kezdett az útra, mert nem akarta, hogy barátja egyedül odavesszen -
  kettesben valahogy vidámabb dolog szembenézni a halállaI.

  Fölszerelkeztek hát ezzel-azzal, hiszen sivatagon át vezetett az útjuk (ha
  nem is lesz olyan festői, mint a könyv leírja), majd elindultak kipróbált
  hajójukon. Útközben itt-ott megálltak, hogy híreket halljanak a
lakosságtól,
  különösen mikor elhagyták azt a vidéket, amelyről még pontos ismereteik
  voltak. Ám a bennszülöttektől nem sokat lehetett megtudni. Ők csak
közvetlen
  környéküket tudták leírni, de arról, hogy mi van ott, ahol ők maguk
sohasem
  jártak, nyilvánvaló képtelenségeket hordtak össze, ráadásul igen
  részletesen, és borzongva ugyan, de láthatólag nagy kedvteléssel.
  Klapanciusz az ilyen históriákat röviden korrotikusaknak nevezte, a
  szklerózis-korrózióra célozva, mely minden aggastyán elméjét megtámadja.

  Mikor azonban vagy öt-hatmillió fényleheletnyire megközelítették a
Bakacsin
  Sivatagot, holmi erőszakos óriásról kezdtek híreket hallani, akinek Diplo
  zsivány a neve; igaz, hogy a hírharangok közül soha senki nem látta, és
azt
  sem tudták, mit jelent ez a különös "Diplo" név. Trurl arra gondolt, hogy
  talán a "dipólus" eltorzult formája, s a zsivány bipoláris, azaz kettős és
  ellentmondásos természetére utal, de Klapanciusz, mint kettőjük közül a
  megfontoltabbik, inkább tartózkodott a hipotézisektől. Ez a zsivány - így
  szóltak a hírek - módfelett kegyetlen és féktelen természetű, ami abban
  nyilvánul meg, hogy mikor áldozatait már mindenükből kifosztotta, szörnyű
  fukarságában nem elégszik meg a zsákmánnyal, hanem ráadásul még el is
  tángálja őket. Fontolgatta egy darabig a két mérnök, ne vigyenek-e
magukkal
  lőfegyvert és kardot a fekete Sivatagba, de végül is úgy döntöttek, hogy a
  legjobb fegyver mérnökségbe élesedett, széles látókörű és átfogó elméjük;
  úgy utazta hát tovább, ahogyan voltak.

  Be kell ismerni, hogy a további út folyamán Trurl igen keserű csalódásokat
  élt át, mivel a csillagzó csillagfészkek, lángoló lángkapuk, puszta
  pusztaságok, meteorabroncsok és vándorló sziklák sokkal szebben voltak
  leírva a régi fóliánsban, mint amilyen látványt valóságban nyújtottak.
  Csillag kevés volt a környéken azok is egészen jelentéktelenek, viszont
  annál öregebbek; némelyik már alig pislákolt, mint a parázs a hamuban,
  olyiknak a felszíne már el is sötétedett, csak kérge repedésein
világítottak
  ki vöröslő erek a ráncos salakból; tűzdzsungel vagy titokzatos örvény
  egyáltalán nem volt, senki nem is hallott ilyesmiről, az egész sivatagot
  inkább úgy ismerték, mint a lehető legunalmasabb, üres vidéket: meteor
ugyan
  röpködött annyi, mint a nyű, de a lármás kavargásban több volt a szemét,
  mint a rendes mágneses magnetit, vagy tektonikus tektit; ez érthető, mert
  innen már csak egy macskaugrás a déli galaktikus pólus, és a sötét
áramlatok
  ide sodorják a port és szemetet a galaxis központi tájékairól. A
szomszédos
  törzsek és népek nem is Bakacsin Sivatagnak nevezik ezt a vidéket, hanem
  egyszerűen szemétdombnak.

  Trurl tehát, tőle telhetőleg leplezve csalódását Klapanciusz előtt, nehogy
  kaján megjegyzéseket kelljen hallania, a Sivatag felé irányította
hajójukat.
  A páncél falon rögtön sustorogni kezdett a homok, kopogni a mindenféle
  csillagszemét, és hamarosan olyan vastag réteggel borította be a hajó
falát
  a napkitörések hulladéka, hogy a hajómosás gondolatára mindentől, de főleg
  az utazástól teljesen elment a kedvük.

  A csillagok rég eltűntek a piszkos sötétségben, a hajó vaktában repült,
majd
  egyszerre csak nagyot ugrott, minden készülék, hordó és műszer megcsörrent
  benne, s az utasok érezték, hogy valamerre sodródnak, mégpedig egyre
  gyorsabban; végül a hajó hirtelen, bár elég puhán megállt, ferdén, mintha
  valami égitestbe fúródott volna az orra. Az ablakhoz rohantak, de odakint
  teljes sötétség volt, hiába meregették a szemüket; s ekkor odakintről
  döngetni kezdték a hajó oldalát, hogy csak úgy remegtek a falak: egy
  ismeretlen, szörnyű erejű valaki akart erőszakkal behatolni. A két mérnök
  kezdett valahogy kevésbé bizakodni fegyvertelen eszében, de késő volt a
  bánat, hát hogy össze ne törjön a hajójuk, inkább maguk nyitották ki
  belülről az ajtót.
  Néznek, néznek, és lám, egy óriási pofa jelenik meg az ajtóban, olyan
  hatalmas, hogy maga a gazdája semmiképpen sem férhet be; hallatlanul csúf
ez
  a pofa, hosszában és keresztben tele nagy, dülledt szemekkel, orra, mint a
  fűrész, álla, mint a markológép; és meg se moccan, csak bámul be az ajtón,
  szemei mohón fürkészik a hajó beIsejét, mindegyik szemcsoport másik sarkot
  figyel, olyan kifejezéssel, mintha azt becsülgetnék, kifizetődik-e mindez;
  még a mérnököknél sokkal butább valaki is megértette volna, mit jelent ez
a
  nézelődés, mert nagyon ékesszóló volt.

  - Na, mi van? - szólalt meg végre Trurl, akit idegesített ez a néma,
  szemérmetlen vizsgálódás. - Mit akarsz te randa pofa?! Én Trurl mérnök
  vagyok, általános omnipotenciátor; ez pedig Klapanciusz barátom, ugyancsak
  jeles híresség. Turistaúton vagyunk a hajónkkal, tehát légy szíves,
azonnal
  vidd innen a képedet, és vezess ki minket erről a sötét és biztosan koszos
  helyről, aztán irányítsál a rendes, tiszta űrbe, máskülönben panaszt
  teszünk, és téged apró vasárura szednek szét, te szemétkotró: Hallod, mit
  beszélek?!

  De a pofa egy szót sem szól, csak tovább bámészkodik, és mintha számolna
  magában. A zsákmányt becsülgeti, vagy mi a fene?

  - Ide figyelj, te pocsék alak - ordítja feldühödve Trurl, noha Klapanciusz
  oldalba bökte, hogy mérsékelje magát -, nekünk nincsen se aranyunk, se
  ezüstünk, se más kincsünk, hát engedj el bennünket rögvest, és
mindenekelőtt
  vidd innen az a nagy pofádat, mert hihetetlenül ronda. Te meg - fordul
hátra
  Klapanciuszhoz - ne bökdöss, mert megvan a magamhoz való eszem, és tudom,
  kivel hogyan kell beszélni!

  - Énnekem - szólal meg ekkor hirtelen a pofa, ezer tűzszemét Trurlra
  függesztve - nemcsak aranyra vagy ezüstre van szükségem, beszélni pedig
  finoman és tisztelettel kell velem, mert okleveles zsivány vagyok, művelt
és
  nagyon ideges természetű. Különb fickók is jártak már itt nálam, mint ti
  vagytok, és megszelídítettem őket, ahogyan akartam, ti is megszelídültök
  majd, és mindent kifacsarok belőletek. Nevem Mohó, minden irányban harminc
  rőf hosszú vagyok, és csakugyan kincseket rablok, de tudományos és
korszerű
  módon; vagyis: becses titkokat gyűjtök, a tudomány kincseit, hiteles
  igazságokat, és általában mindenféle értékes információt. Most pedig
  gyerünk, ide vele, mert ha nem, akkor füttyentek! Ötig számolok: egy,
kettő,
  három ...

  Számolt ötig, és mivel semmit sem adtak neki, valóban füttyentett, hogy
  majdnem megrepedt a fülük. Klapanciusz rájött, hogy a "Diplo" név a
  diplomával függhet össze, amelyet nyilván valamelyik Bűnöző Akadémián
  szerzett az útonálló: Trurl betapasztotta fülét a kezével, mert Mohónak a
  füttye is méltó volt termetéhez.

  - Nem kapsz semmit! - ordította, miközben Klapanciusz vattáért rohant. -
És
  vidd innen a pofádat!

  - Ha elviszem a pofámat, akkor a kezemet dugom be - felelte Mohó -,
márpedig
  erős, súlyos és harapófogóban végződő kezem van, majd meglátjátok!
Vigyázat,
  kezdem!

  És csakugyan: a vatta, melyet Klapanciusz előszedett, már feleslegesnek
  bizonyult, mert a pofa eltűnt, helyette megjelent egy ormótlan, görcsös,
  lapátkörmű acélmancs, és rögtön turkálni kezdett, tördelve az asztalokat,
  szekrényeket és közfalakat, csak úgy csikorgott a vaslemez. Trurl és
  Klapanciusz az atommáglya mögé menekült a mancs elől, és valahányszor egy
  ujj hozzájuk közeledett, rácsaptak a piszkavassal. Végül is megdühödött az
  okleveles zsivány, megint a pofáját dugta bé az ajtón, és így szólt:

  - Jót mondok nektek, tárgyaljatok velem, de rögtön, mert ha nem, akkor
  elteszlek titeket későbbre, a tartalékpincém legaljára, teleszórlak
  szeméttel, és köveket dobálok rátok, hogy meg se tudtok mozdulni, és
megesz
  a rozsda; különbekkel is elbántam már, hát döntsetek, egykettő!

  Trurl hallani sem akart az egyezkedésről, de Klapanciusz nem ellenezte, és
  megkérdezte; mit kíván tulajdonképpen a zsivány úr.

  - Ez már beszéd! - vigyorgott az útonálló. - A tudás kincseit gyűjtöm,
mert
  ez a kedvtelésem, tekintettel egyetemi végzettségemre és gyakorlatias
  szemléletemre no meg arra, hogy a közönséges kincsekért, amilyenekre a
  faragatlan zsiványok ácsingóznak, erre mifelénk semmit sem lehet
vásárolni;
  ezzel szemben a tudás oltja az ismeretszomjamat, hiszen, mint tudjuk,
  minden, ami csak létezik, információ. Információkat gyűjtök tehát
évszázadok
  óta; nem mondom, elteszek éppen némi aranyat vagy drágakövet is, mert
  szépek, kedvesek a szemnek, ha kirakom őket a házamban, de csak mellesleg,
  ha éppen alkalom adódik. Figyelmeztetlek, hogy hamis igazságokért ütök,
  éppúgy, mint a hamis aranyért, mert kifinomult ízlésem van, és hiteles
  igazságokra vágyom!

  - No, és milyen hiteles és becses információkat kívánsz? - kérdezi
  Klapanciusz.

  - Mindenfajtát, csak igaz legyen - feleli amaz. - Minden információ kapóra
  jöhet valamilyen alkalomra. Kezdenek már megtelni a pincéim és
éléskamráim,
  de még ugyanennyi elfér bennük. Mondjátok hát, amit tudtok, én meg
felírom.
  Csak gyorsan!

  - Szép kis ügy - súgja Klapanciusz Trurl fülébe -, ez egy évszázadig itt
  tarthat bennünket, mire mind elmondjuk neki, amit tudunk, hiszen óriási a
mi
  bölcsességünk!

  - Várj - súgja vissza Trurl -, most majd én tárgyalok vele. - És
fennhangon
  így szól:

  - No hát ide figyelj, okleveles zsivány: ami az aranyat illeti, van egy
  információnk, amely minden mással felér, mégpedig annak a receptje, hogy
  hogyan kell atomokból aranyat csinálni, kezdetnek, mondjuk például
  hidrogénatomokból, mert azokkal tele van a kozmosz. Ha akarod, megkaphatod
  ezt a kitűnő receptet, aztán elengedsz bennünket. Áll az alku?

  - Már egész ládám van tele ilyen receptekkel - feleli a pofa, bosszúsan
  forgatva mind az ezer szemét. - Egyik sem ér semmit. Többé nem hagyom
  átverni magam, minden receptet előbb kipróbálok.

  - Miért ne? Kipróbálhatjuk. Fazekad van?

  - Nincs.

  - Nem baj, fazék nélkül is lehet; csak gyerünk - sürgeti Trurl. - A recept
  egyszerű: annyi hidrogénatom, amennyit egy aranyatom nyom, vagyis
  százkilencvenhét. A hidrogénatomokról először lehámozzuk az elektronokat,
  aztán összegyúrjuk a protonokat, addig dagasztjuk az atommagtésztát, amíg
  előtűnnek a mezonok, aztán az egészet körös-körül bekenjük elektronokkal,
és
  kész a tiszta arany. Ide nézz!

  - Trurl fülön csípett néhány hidrogénatomot, lehántotta az elektronokat,
  buzgón gyúrta a protonokat, nem is látszottak az ujjai, olyan gyorsan
  jártak, szépen megdagasztotta a protontésztát, bekente elektronokkal, és
  máris a következő atomokhoz látott; nem telt bele öt perc, jókora
  színaranyrög volt a kezében; odaadta a pofának; az megharapta, bólintott,
és
  így szólt:

  - Igen, ez valóban arany; csakhogy én nem tudok ilyen gyorsan bánni az
  atomokkal. Túl nagy vagyok.

  - Sebaj, adunk neked hozzá egy kis konyhagépet! - kecsegteti Trurl. -
  Gondold csak el, így mindenből aranyat csinálhatsz, nemcsak hidrogénből;
  megadjuk a receptet a többi atomra is; az egész kozmoszból csupa aranyat
  csinálhatsz, ha egy kicsit igyekszel!

  - Ha a kozmosz aranyból lenne, akkor az arany minden értékét elvesztené -
  feleli a praktikus gondolkodású Mohó. - Nem, a receptetek nem érdekel;
azaz
  érdekelni érdekel, föl is írtam, de ez még semmi! A tudás kincseire
vágyom.

  - De mit akarsz tudni, hogy a ménkű csapna beléd?! - Mindent!

  Trurl Klapanciuszra néz, Klapanciusz Trurlra, s az utóbbi így szól:

  - Ha leteszed a nagyesküt és a rendkívüli fogadalmat, hogy utána rögtön
  elengedsz bennünket, akkor megadjuk neked az információt az
  összinformációról, vagyis saját kezűleg készítünk neked egy Másodfajú
  Démont, amely mágikus, termodinamikus, antiklasszikus és statisztikus. Ez
  egy öreg hordóból, vagy akár egy köhintésből kivonja és átviszi neked az
  információt mindenről, ami csak volt, van, lesz és lehet. Nincs ennél a
  Démonnál hatalmasabb démon, mert ez Másodfajú. Hát gondold meg, hogy
  akarod-e, és nyilatkozz gyorsan. Az okleveles zsivány bizalmatlan volt,
nem
  fogadta el rögtön a feltételekét, de végül is letette a nagyesküt, azzal a
  fenntartással, hogy mielőtt foglyait elengedné, a démonnak be kell
  bizonyítania információs erejét. Trurl erre is ráállt.

  - Na most figyelj, nagypofájú! - mondta. Van idehaza levegőd? Mert levegő
  nélkül a démon nem működik.

  - Azt hiszem, akad egy kicsi - dörmögte Mohó -, de nem egészen tiszta,
csak
  amolyan maradék ...

  - Nem baj, akár dohos is lehet, az mindegy - nyugtatták meg a mérnökök. -
  Vezess bennünket oda, ahol a levegőt tartod, és ott mindent megmutatunk!

  Mohó kiengedte őket a hajóból, elvéve onnét a pofáját, a mérnökök utána
  mentek, és ő házába vezette őket; lábai akár a tornyok, háta, mint a
  szakadék, és évszázadok óta nem mosdott, nem kenekedett, hát iszonyúan
  csikorog. Utána mennek a pincefolyosókra; minden tele van poros zsákokkal,
  papírkötegekkel, átkötözött csomagokkal - azokban tartja a kapzsi a rabolt
  információkat, és a legértékesebbek piros ceruzával vannak aláhúzva. A
pince
  falán, rozsdás láncon óriási tárgymutató lóg. Felsorolja valamennyi
  tárgykört, ábécérendben. Trurl odapillant, továbbmegy - lépteik tompán
  visszhangoznak. Trurl és Klapanciusz fintorog, mert noha minden tele van a
  rablott drága információkkal, körös-körül csupa szemét és piszok a pince.
  Levegő van ugyan bőven, de teljesen dohos. Megállnak, és Trurl azt mondja:

  - No, most nyisd ki a füled, te okleveles zsivány! A levegő molekulákból
  áll, ezek szanaszét ugrálnak minden köbmilliméterben másodpercenként
  milliárdszor összeütköznek, és éppen attól gáz az egész, hogy így
  ugrándoznak, szökdécselnek és összeütköznek. Namármost, ők ugyan csak
  vaktában és véletlenszerűen ugrálnak, de mert minden parányi résben billió
  és trillió van belőlük, így puszta véletlenségből értelmes konfigurációk
is
  keletkeznek ... Tudod, te bivaly, hogy mi az a konfiguráció?

  - Csak ne sértegess! - húzta fel az orrát Mohó. - Én nem holmi közönséges,
  faragatlan zsivány vagyok, hanem kifinomult ízlésű, okleveles és ezért
  roppant ideges.

  - Jól van. Szóval a molekulák ugrabugrálásából értelmes vagyis jelentéssel
  bíró konfigurációk keletkeznek, minden szándékosság nélkül, mintha például
  vaktában a falra lövöldöznél, és a lyukakból valamilyen betű formálódna.
De
  ami nagyobb szinten ritkán fordul elő, az a molekulagázban általános és
  szakadatlan, hiszen ott a másodperc minden százezred részében billió
  összeütközés történik. Csak egy a bökkenő: minden csipetnyi levegőben
fontos
  igazságok és bölcs szentenciák formálódnak a molekulák táncából, de
teljesen
  értelmetlen ugrabugrák is keletkeznek; és ez utóbbiakból milliószor annyi,
  mint az értelmesekből. Ezért, bár régen is tudták, hogy itt a fűrészfogas
  orrod előtt a levegő mindén milligrammjában töredék másodpercek alatt
  költemények születnek, amelyeket majd csak millió év múlva fognak megírni,
  megrendítő és nagyszerű igazságok; a Lét valamennyi titka és minden
rejtély
  megoldása, semmilyen mód nem volt arra, hogy ezeket az értelmes
  információkat valahogy különválasszák, már csak azért sem, mert mihelyt a
  molekulák megbökik egymást, és valamilyen rendbe sorakoznak, rögtön külön
is
  válnak, és velük az információ is elvész, talán mindörökre. A feladat
tehát
  az, hogy szelektort kell építeni, amely kiválasztja mindazt, ami a
molekulák
  kavargásából értelmes. Nos, éppen ez a Másodfajú Démon elve, megértetted,
  Mohó? Ez a démon kiszűri a molekulatáncból az értelmes információkat,
tehát
  a matematikai teorémákat és a divatlapokat, a tapétamintákat és történelmi
  krónikákat, a szendvicsáramkör receptjét és az azbesztpáncél stoppolásának
  módját, a verseket, a tudományos monográfiákat, az évkönyveket és a
  kalendáriumokat, a titkos történelmi mendemondákat, mindazt, amit az
újságok
  írtak és írnak kozmoszszerte, a még ki nem nyomtatott telefonkönyveket ...

  - Elég! Elég!! - kiáltott fel Mohó. - Hagyd már abba! Mi hasznom van
abból,
  ha a molekulák így állnak össze, mikor rögtön szét is repülnek? Nem
hiszem,
  hogy sikerülne tartósan kiszűrni a becses igazságokat a légi morzsák
  összevissza ugrálásából és lökdöséséből, amelynek nincs semmi értelme és
  haszna!

  - Úgy látszik, kevésbé vagy buta, mint gondoltam - felelte Trurl. -
Valóban,
  éppen ezen a szelektáláson múlik minden. Nos, a feladat nem könnyű, de
  megoldása lehetséges. Erről azonban nem elméleti úton akarlak meggyőzni,
  hanem, ígéretemhez híven, itt helyben megszerkesztem a Másodfajú Démont,
  hogy saját szemeddel láthasd e "csodainformátor" bámulatos képességeit!
Adj
  egy dobozt, mindegy, hogy mekkorát, csak jól zárjon; fúrjunk belé
tűheggyel
  egy parányi lyukacskát, és a lyukba ültetjük a Démont; ott üldögél majd,
és
  kizárólag az értelmes információkat engedi ki a dobozból, semmi egyebet.
  Mihelyt egy molekularaj véletlenül úgy áll össze, hogy jelent valamit, a
  Démon nyomban fülön csípi, és az értelmes információt briliánstűvel
  feljegyzi a papírszalagra, amelyből rengeteget kell neki odakészíteni,
mert
  éjjel-nappal működni fog, amíg csak fennáll a kozmosz, és százmilliárd
bitet
  ír le másodpercenként. Hát így működik a Másodfajú Démon; hamarosan
  meglátod!

  Ezután Trurl a hajóra ment, hogy elkészítse a Démont, Mohó pedig közben
  Klapanciuszt faggatta:

  - És milyen az Elsőfajú Démon?

  - Ó, az kevésbé érdekes, Maxwell-démonnak hívják. Közönséges
termodinamikus
  démon, csak annyit tud hogy a lyukon átengedi a gyors molekulákat, a
  lassúakat pedig nem; így keletkezik a termodinamikus örökmozgó. De ez
  egészen más tészta, hát készítsd inkább a dobozt, mert Trurl mindjárt
  visszajön!

  Átment az okleveles zsivány a másik pincébe, ott csörgött-zörgött egy
  darabig, káromkodott, rugdosta az ócskavasakat, kutatott-matatott, végül
  előhúzott a bádogroncsok alól egy rozzant, üres vashordócskát,
begurította,
  és fúrt belé egy pici lyukat. Addigra visszajött Trurl is, kezében a
Démon.
  A hordó tele volt dohos levegővel, elfacsarodott az orruk, ha
beleszagoltak,
  de a démont ez nem érdekelte; Trurl a hordóra ültette a parányi démont,
  éppen a lyuk fölé, lovagló ülésben, melléje szerelt egy hatalmas dobot
  papírszalaggal, hozzá a briliánsirónt, amely már remegett a munkakedvtől,
és
  kezdődött a kopogtatás - titi-tá, titi-tá, mint valami távírdában, csak
  milliószor gyorsabban. Vígan rezgett és vibrált a briliánshegyű tollacska,
  az információkat tartalmazó papírszalag pedig lassan folydogálni kezdett a
  nagyon piszkos és rendkívül szemetes pincepadlóra.

  Mohó zsivány leült a hordója mellé, száz szeme elé emelte a papírszalagot,
  és olvasni kezdte, mit halászott ki a Démon mint információs szűrő, a
  molekulák örök ugrándozásából; és a becses tudnivalók rögtön annyira
  lekötötték, hogy észre sem vette, amint a két mérnök sietve kiosont a
  pincéből, iszkolt a hajóhoz, kettőt-hármat rántott rajta, kiemelte a
  gödörből, aztán beleugrott, és hajrá! Tudták ugyanis, hogy a Démon remekül
  működik ugyan, de tevékénysége nyomán Mohóra nagyobb gazdagság zúdul, mint
  remélte.

  A zsivány pedig üldögélt a hordójának támaszkodva, és a briliánstű
kopogása
  közben, amellyel a Démon a papírszalagra írta a molekulák táncából kiszűrt
  információkat, olvasta és olvasta, mivel kell irtani a lenfojtó arankát,
és
  hogy a labándiai Petrus király lányát Garbundának hívták, és mit evett
  reggelire Rőtszakállú Frigyes, a sápatagok császára, mielőtt hadat üzent a
  lombard népnek, és hány eléktronhéjat számlálna a termonólium elem atomja,
  ha ilyen elem egyáltalán lehetséges volna, és mekkora a kukuruc nevű
  kismadár csőre, melynek motívumával a maruláj nép vabendi őskultúrája
idején
  az égetett kerámiákat díszítették, milyen ízű a tengeri moszat a
  Fulladjbele-óceánban, és milyen illatú a Iullabáj virág, amelyet az
  ómalfandi vadászok a hajnali körvadászaton mentéjükre tűztek, és hogyan
kell
  ikozaédert szerkeszteni, és ki volt Fafuciusznak, a buvácok balkezes
  nádorjának házi ékszerésze, hány filatelisztikai folyóirat jelenik majd
meg
  a hétezer-hatszáztizenkettedik évben Miafranciábán, és hová temették a
  szépséges Darázsderék Kebelillát, akit részegen megfojtott egy bizonyos
Huli
  Gános, és miért játékos a macskacápa a fekete tengerekben, és melyik
lénynek
  van a világmindenségben a legkékebb kancsal szeme, miért nem esznek mohát
a
  sárkánytarajos bolhák, és milyen szabálytalanságért ítélnek büntetőrúgást
a
  sundabunda játékban, és hány szem kavicsból állt az a kupac, amelybe
  Gácsérfalvi Titusz dühében belerúgott, miután megcsúszott, és hasra
vágódott
  a bumbumfalvi országút nyolcadik kilométerénél, a Zsémbes Kísértetek
  völgyében - és kezdett már a zsivány mérgében pukkadozni, mert fölsejlett
  benne, hogy mindezekkel a tökéletesen igaz és értelmes információkkal
végül
  is nem ér semmit, hiszen olyan zagyvaság lesz belőle, amelytől szétreped a
  feje, és megroggyan a lába. A Másodfajú Démon pedig rendületlenül
  szorgoskodott másodpercenként háromszáz millió bites sebességével,
  mérföldszám kígyózott már a papírszalag, fehér pókhálóként lassan belepte
az
  okleveles zsivány páncélját, de a briliánstű egyre csak vibrált, és a
  zsivány folyvást remélte, hogy előbb-utóbb hallatlanul fontos dolgokat tud
  meg, olyanokat, amelyek feltárják majd előtte a Lét Lényegét. Ezért
mindent
  elolvasott, ami a briliánstű alól kikerült, elolvasta a tülökorrúak sirató
  énekeit és a papucspomponok méretét Gondváná földrészen, megtudta, milyen
  vastag a frásztörökök országában élő denevér füle mögött növő három
  szőrszál, milyen átmérőjű, évi átlagban véve, a nekeresdföldi csecsemők
feje
  lágya, milyen fanfárt harsonáznak az udvari báldorok a nagy Kuruttyán
  Kangabanga fővezér tiszteletére, ami a harapós paduc kedvenc tartózkodási
  helye, és milyen módokon főzik Rakamóciában a gyömbéres békalevest, mitől
  toporzékol a dühös marszukmedve, és hogyan idomítják a nemértemföldi
  szelindeket, és hány m betűvel kezdődő redőnyjavító szerepel Röhögnömkell
  város közületi telefonkönyvében, és milyen ízű lesz a barna sör, ha
  tévedésből heringsalátát kevernek bele ...

  Káprázott már a szeme, és mennydörgő hangon felordított, mert torkig volt,
  de az információ addigra már körülcsavarta háromszázezer mérföld
  papírszalaggal, úgyhogy moccanni sem bírt, és tovább kellett olvasnia
hogyan
  írta volna meg Milne a Micimackó második fejezetét, ha éppen fájt volna a
  foga, mire gondol a vénlánysága miatt szomorkodó bálna, és hogyan
udvarolnak
  a sivatagi rókák, mit szuszog a telefonba a kis rinocérosz, és hogyan kell
  megfoltozni a kilyukadt szeneszsákot, és hány lába van együttvéve
  Tányértalpú Dorkának és Zebulonnak, és milyen vérfagyasztó titok
  elárulásával késztette vad menekülésre királyi nagybátyját a szép Ifigénia
  hercegnő a krajnai kocsma előtt, és miért mondják, hogy garázst és
darazsat,
  nem pedig darázst és garazsat, és hány kék folt lehet egyszerre egy
sápatag
  bőrén. Aztán hosszú sorozat következett arról, hogy mi a különbség a bárga
  sarack és a sárga barack között, például hogy az előbbi kopasz, az utóbbi
  pedig molyhos, aztán hogy milyen szavak rímelnek a káposztás cvekelli
szóra,
  és milyen vend nyelvű szitkokkal sértette vérig a mucsai Ulm pápa az ucsai
  Mulm antipápát, és mely lénynek van a teremtésben topáz szeme és lélekirtó
  szürke pillantása. Mohó ekkor már nagyon kétségbeesett, kézzel-lábbal
  kapálózva próbált szabadulni a papírhalom alól, de hiába; tépte, szaggatta
a
  mérhetetlen papírszalagot, de olyan sok szeme volt, hogy valamelyik elé
  mindig került egy-két új információ, tehát akarva, nem akarva meg kellett
  tudnia, hogy mennyi monszunpótlékot kap egy házmester Indokínában, és
miért
  mondogatják a flamingóföldi guzurmánok, hogy "öreg csibésznek sötét a
  város". Ekkor csüggedten lehunyta valamennyi szemét, és mozdulatlanná
  dermedt az információlavina súlya alatt, a Démon azonban tovább árasztotta
a
  tudnivalókkal teli papírszalagot. Ilyen szörnyű büntetés érte Mohót, az
  okleveles zsiványt, amiért olyan mohón vágyott mindenfajta ismeretre.

  Máig is ott ül a zsivány szemetes pincéje mélyén, papírhegyek alatt, s a
  pince félhomályában ragyogó szikraként vibrál és táncol a briliáns írótű,
  mindazt feljegyezve, amit a Másodfajú Démon kihámoz a levegő molekuláinak
  ugrándozásából az öreg hordó mélyén; és a szerencsétlen Mohó, tehetetlenül
  nyögve az információözönben, kénytelen minden adatot tudomásul venni a
  pomponokról, bonbonokról, meg a saját, itt leírt kalandjáról, mert az is
ott
  van valahol, valamelyik kilométer papírszalagon - éppúgy, mint minden más
  történet és jóslat mindarról, ami valaha megtörtént és történni fog, a
napok
  kialvásáig; és nincs számára segítség, mert ilyen szigorú büntetést
szabtak
  rá a mérnökök csúf útonállásáért - hacsak valamikor meg nem áll a dob,
mert
  kifogy a papírszalag.